Mindannyian hallhattunk már arról, hogy vannak stresszevők, azaz olyan emberek, akik valamilyen feszültség hatására nyúlnak az ételhez. De vajon miért? Van-e kapcsolat az érzelmi evés és a gyermekkorban kialakult étkezési szokások között?

 

A családi étkezések alapszabályai című cikkben finoman már érintettem ezt a témát. Ott utaltam arra, hogy az étkező asztalnál

  • egymásra kell figyelnünk,
  • el kell tennünk a telefonjainkat az asztalról,
  • ki kell kapcsolnunk a tévét,
  • és kerülnünk kel az egyfolytában fegyelmezést, vagy akár a büntetést is.

Ezek azok a tényezők, amelyeket a gyermek máskülönben az étkezéssel párosít, ami nagyon nem szerencsés.

A legrosszabb esetben – egy állandóan fegyelmező légkörben – az ételt fogja megutálni, s később természetesen el is utasítani. (Ez egyenes út lehet az anorexiához vagy a bulimiához.)

Ha nem a fegyelmezés a stresszforrás a gyermek életében, hiszen nem piszkáljuk folyton azzal, hogy egyen, akkor is meggyűlhet a baja az ételekkel. Csak épp fordítva: állandóan enni fog. Hogy miért? Mert nem figyelünk rá.

 

Az elhanyagoltság is stresszfaktor

 

Ha sem az étkező asztalnál vacsora közben, sem a nap nagyrészében nem törődünk a gyermekünkkel, az ételek lesznek az egyetlen „boldogsághormonjai”. Az elhanyagoltság érzése ugyanis ugyanolyan stresszfaktor, mint bármilyen más negatív történés.

 

Sajnos ma már hazánkban is gyakori, hogy

  • a felgyorsult életünk,
  • a túl sok munka,
  • az állandó pénz utáni hajsza következtében

csak látszólagosan törődünk a gyermekeinkkel:

  • drága játékokkal helyettesítjük a közös beszélgetéseket,
  • édességgel dicsérünk,
  • gyorsételekkel tudjuk le a kötelező étkeztetést otthon.

 

Ebből a gyermek több mindent is leszűrhet, de tudat alatt azt mindenképp, hogy nem ő a legfontosabb az életünkben.

 

A gyermek érzelmi szükségletei

 

Egy kisgyermeknek is vannak érzései és szükségletei, csak ő még nem tudja elmondani, pontosan melyek ezek. Viszont ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyhatjuk a gondjait.

Már a legkisebbek is jeleznek, ahogy azt – ha máskor nem – a hozzátáplálás során is megtapasztalhatjuk:

  • jelzik, ha valami nem ízlik,
  • jelzik, ha valami gondjuk van az étel állagával,
  • vagy épp a hőmérsékletével.

De ugyanúgy jeleznek a nap folyamán minden mással kapcsolatban is. Amíg nem tudnak beszélni, addig sírással, de nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy később automatikusan szavakkal.

 

Nem, egy gyermek még nem tudja megfogalmazni, mi bántja. Ő még nem tudja elmondani, hogy „Anya/Apa, hiányzol, legyél velem!” Az első gyorsmegoldáshoz fog folyamodni, amelyet már amúgy is ismer: az ételhez.

 

A bűnös kortizol és a stresszevés

 

Az étel ugyanis azonnal megnyugtatja, azért nem kell „megszenvednie”. Természetesen ez sem tudatos cselekvés. Stressz hatására ugyanis sokkal több kortizol termelődik a szervezetben, amely nem más, mint az a stresszhormon, amely a szénhidrát utáni vágyat okozza. Vagyis a gyermekünk is édességet, péksüteményeket fog otthon keresgélni.

Természetesen a ManóMenü receptjei között számos olyan finomság van, amellyel nem ártunk a gyermekünk egészségének, de gondolom, te is érzed, nem ez a megoldás kulcsa.

Figyeljünk oda a kicsikre. Törődjünk velük, mert ők a mi „maradandó alkotásaink” és nem az a munka, amelyet a munkahelyünkön végzünk.

Ugye, értjük egymást?

 

 

 

Pin It on Pinterest

Share This